Karácsony…Mindnyájan nagyon várjuk ezt a szép ünnepet. Sajnos, az idők során rengeteg közhely is született vele kapcsolatban, ezek között ez jár élen: „ a szeretet ünnepe…” Ez a kis elmélkedés arra szeretne rávilágítani: mi is maradt mára ebből az ünnepből, az ünnep misztériumából. Még jól emlékszem a régi, gyermekkori Karácsonyokra, és bizony, nagyon szívesen emlékszem vissza rájuk, még 65 éves fejjel is . Igen, szívesen, és bizony, meghatottan is, sok szeretettel és rengeteg nosztalgiával… Ez persze így természetes, hiszen ahogy életem napja lassan-lassan a nyugvópont felé közeledik, minden régi dolog valahogy megszépül.
Igen, a régi Karácsonyok. A nagyszüleimék egy kis vaskályhával fűtöttek, ami Karácsonykor mindig sokkal gazdagabban ontotta hevét. Ha máskor takarékosan is kellett bánni a tüzelővel, az ünnepen mindig jó meleg volt. A meleg szobában estefelé aztán már ott állt minden gyerek álma: a karácsonyfa, telis-tele szaloncukorral. A mai kor szerencsés gyermekei már kényük-kedvük szerint válogathattok a zselés, marcipános, és csak a jó ég tudja, miféle szaloncukrok között. Az '50-es, '60 években azonban csak egyféle szaloncukor volt: kőkemény, fogat próbáló. Az íze sem volt olyan jó –de ki törődött vele! Nekünk, gyerekeknek így is ez volt maga a csoda. Háromféle színű cukor volt: rózsaszín, fehér és barna. A rózsaszínűt puncs-, a fehéret citrom-, a barnát csoki ízűnek becézték a gyártók. Az volt az érdekes, hogy évről évre legelőször mindig a barna fogyott el: mindenki azt lopkodta a fáról, és csak azután fogyott a többi.
Hát még amit a fa alatt kerestünk, és találtunk! Az ajándékot akkor valóban az a betlehemi Jézuska hozta, akiről tudjuk: nagy szegénységben, egy istállóban született… Egy kisebb baba, egy könyv, és főleg ruhanemű – hiszen ezekre volt akkoriban a legnagyobb szükség. Egyszerűek voltak tehát ezek az ajándékok, mégis nagy örömet szereztek nekünk. A kis karácsonyfa alatt hálatelt szívvel énekeltük együtt, az egész család a szebbnél szebb karácsonyi énekeket – amelyeket még ma is tudok és nagyon szeretek. Miután megjött a Jézuska, vacsoráztunk, ezután pedig folytatódott a gyönyörű, bensőséges Szenteste. Nekünk, gyerekeknek is szabad volt ilyenkor fennmaradni, amíg csak le nem ragadt a szemünk. Közös kártyázások ,társasjátékok, mesélések jelentették az esti programot - el nem mulasztottuk volna ezeket semmi pénzért!
Nem véletlenül maradtunk fenn, hiszen éjjel 11 óra tájban mindnyájan –mi, gyerekek is- szépen felöltöztünk és készültünk a templomba, az éjféli misére! Ez koronázta meg igazából a napot, az ünnepet, és s nekünk, katolikus embereknek kihagyhatatlan -kötelességünk? –nem: igényünk volt arra, hogy Jézus születését sok más emberrel közösen ünnepelhessük.
A templom hatalmas épület volt, minden fűtés nélküli. Majd ráfagytunk a padra, és ha beszéltünk, vagy énekeltünk, dúsan göndörödött a szánkból a pára. Mi, gyerekek különösen nagyon élveztük ezt, hatalmasakat fújtattunk tehát - ha kellett, ha nem. Csak szüleink, nagyszüleink rosszalló pillantása szakította félbe ezt az ártatlan szórakozást. Szépen lezajlott a mise, mi közben boldogan énekeltük a szebbnél szebb karácsonyi énekeket:
„Krisztus, Jézus született, örvendezzünk,
néki öröméneket zengedezzünk…”
vagy a legrégebbi magyar karácsonyi éneket:
„Csordapásztorok midőn Betlehemben
csordát őriznek éjjel a mezőben....”
Hazafelé megtisztult lélekkel, boldogan tapostuk a mély havat, miközben a házak kéményei békésen pipáltak a téli éjszakában…
Sok évtized eltelt azóta.Én magam is szülő, majd pedig nagyszülő lettem, de a Karácsony azóta is a legszebb, legkedvesebb ünnep maradt számomra . Mostanában azonban nagyon sokat gondolkodom egy sor nyugtalanító jelenségen. Manapság mi már sokkal több pénzzel rendelkezünk, mint régen szüleink, nagyszüleink. Így az ajándékozási szokások is alaposan megváltoztak. Önmagában nem volna ez baj, hiszen mindenki nagyon szeret ajándékot kapni, és a szülők is akkor boldogok, ha gyermekeik álmait, vágyait be tudják teljesíteni. Mégis: valami elveszett… Nem tudom, vajon örökre-e, csak remélni tudom, hogy nem. Rajtunk múlik, hogy feltámasszuk a régi szép, bensőséges ünneplést. A TV-ből, rádióból egyre ömlik , a plakátok is ránk kiabálják: végy ezt - végy azt…olcsó, most akciós..csak Neked!! Anyagiasult világunkban sajnos, a fogyasztás, a vásárlás van a középpontban. Az üzletekben, plázákban a mérgezett egérhez hasonlóan rohanó, szinte hipnotizáltan turkáló, vásárló – és nagyon ingerült, idejekorán kimerült emberekkel találkozhatunk.Sokszor látni parázs veszekedést folytató házaspárokat, ahogy szinte gyűlölködve rángatják , taszigálják egymást pulttól pultig. Igen, hiszen kezükben ott a hatalmas lista: ki mit kért –mit rendelt!- karácsonyra! El tudom képzelni: ha elérték céljukat és mindent megvettek, amit kellett (vagy a pénzük fogyott el) – otthon csak lerogynak a legközelebbi székre, és magukban csöndben elátkozzák az egész karácsonyi mizériát.
Erről szólna tehát a Karácsony? Vásárolni, vásárolni –még azon az áron is, hogy ehhez bizony akár kölcsönt is fel kellett venni?
Újra és újra visszagondolok azokra a régi karácsonyokra, amikor vonattal ugyan, de mindig igyekeztünk szeretteinkhez eljutni. Hogy tudtunk örülni az egyszerű ajándékoknak és azoknak a jókedvű közös játékoknak is, amelyek tétje egy-egy szem dió, vagy alma volt csupán! Milyen jó volt aztán a közös látogatás az éjféli misére, utána pedig - lélekben megújulva- ahogy mindenki kedvesen kívánt egymásnak nem kellemes, hanem áldott Karácsonyt!
Tudom, hogy az Idő mindent megszépít, mint ahogy azt is tudom: egyes dolgok sosem térnek már vissza. Mégis: nem lehetne nyugodtabban, csöndesebben, s főleg bensőségesebben ünnepelni? Jó lenne visszatalálni ahhoz az egyszerű, szegényes kis betlehemi jászolhoz és annak lakójához. Ő koldusszegényen érkezett a földre, de elhozta nekünk a szeretet nagy ajándékát. Fogadjuk hát méltóképpen ezt az ajándékot, és osszuk minél több- és többfelé, hiszen a Karácsonynak ez a lényege, az igazi, a legfőbb ajándéka! Sokkal gazdagabbá válnánk lélekben, és volna szemünk a szükség, a nyomor meglátására is. Olyan sokan vannak egyedül –vagy ténylegesen, megözvegyülve, vagy pedig társas magányban tengődve…és csak sínylődnek, megkeseredett lélekkel, reménytelenül. Ha megpróbálnánk igazán, és őszinte közeledési szándékkal kinyújtani egymás felé a kezünket (és nemcsak az ünnepi eufóriában hangoznának el a sztereotip jókívánságok) – nagyon sok mindent meg tudnánk változtatni magunk körül. Próbálkozzunk:törekedjünk erre…
(Írta:Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)